Az angol tavaszt leírni egész egyszerűen képtelenség. Nem csoda, hogy Jane Austin, és a Brontë nővérek regényeiben oly fontos szerepet kapott a ma már kevéssé divatos helyleírás… Én képekben igyekszem elmesélni a változatosságot, a színességet, és az időjárási viszonyokat. Az időt megfogni, valahol talán az időtlenségben és a folytonos körforgásszerűen visszatérő hagyományokban lehet.
Az abszolút kedvencem az első kép.
Csodás, ahogy a felhők boglyai pelyhesednek rusztikusan a tükörsima táj felett, amit a békés tenger szépen lecsiszolt, ahogy nyugodtan betakarja szolid vizével a partot. De azért hogy a tenger zord is tud néha lenni, mutatják a parti homokdűnék, amikből mintha darabokat haraptak volna le a haragos hullámok időnként. A dűnesziklákat borító puha pázsitpárnák is mintha a néha a sziklákra kúszó hullámok habjai lennének.
Egyszerre egyaránt vadságot és szelíd harmóniát áraszt, akár a vadon növő virágocskák, amik szinte mosolyognak a zöld bársony réten.
Köszönöm Bödő Ági megtisztelő, és egyben költői szavaid.